Christian, a csapatod szinte minden játékosa rendkívül motiváltan, nagy elánnal vágott neki a tornának, különösen az elődöntőnek és a döntőnek. Minek köszönhető ez?

- Az idei évben ez már a 4.torna lett volna, ahol elbukjuk az elődöntőt. Év elején Magyarországon a Büki Dalnoki Jenő Emléktornán végeztünk 3.helyen, ezt követően Lengyelországban szintén „csak” harmadikok lettünk, majd néhány hete bronzérmes lett a csapat egy rangos teremtornán itt Németországban. Magam sem gondoltam volna, hogy pont ezen a tornán jön ki a lépés és épp itt nyerünk. Persze nagyon örülök, hogy ez így történt.

Szerinted lehet befolyásolni ezt a fajta motiváltságot vagy tényleg csak a szerencsén és az éppen aktuális napi formán dől el a továbbjutás vagy egy kupagyőzelem?

- Azt gondolom, hogy a napi forma is számít, a motiváltságot azonban lehet egy kicsit „push”-olni. Korábban elterjedt szakmai vélemény volt Németországban, hogy az eredmény nem számít, a lényeg, hogy a gyerekek jól érezzék magukat.. Azért ez ma már így nem igaz. Nyilván ezt a fajta eredménykényszert nem lehet és nem is szabad túlzásba vinni. A gyerekekben ki kell alakítani azt az érzést, hogy győzni akarjanak, tudják azt, hogy az adott meccsen a nyújtott játékuk jó vagy rossz teljesítmény volt-e. Értkeljék azt, és bosszantsa őket, ha nem sikerül győzni. Egyfajta kritikus önértékelés kell, hogy kialakuljon bennük saját magukkal szemben.

Van ennek valamiféle gyakorlati trükkje, amivel ezt a fajta motiváltságot akár hétközben is lehet gyakorolni? Ti például hogyan készítitek fel a gyerekeket a „győzniakarásra”?

- Az edzések nálunk szinte a "veszekedésig" fajuló presztízscsatákat hoznak. Főleg ha a gyerekek meccset játszanak egymás ellen. Ehhez általában az edzéseken a kollégámmal már a foglalkozás elején kétfelé osztjuk a társaságot és pozitív értelemben "tüzeljük” a gyerkeket egymás ellen. Például elnevezzük az egyik társaságot görögöknek, a másikat meg németeknek. Vagy pl. a jobb lábasok a bal lábasok ellen alkotnak csapatot. Ezekben a játékokban / versenyekben senki nem akar veszteni, itt (is) a győzelem a legfőbb cél! Tulajdonképpen minden edzésgyakorlat egyfajta verseny, így nem csak a kisjátékok, hanem a koordináció, a gyorsaság, a technika és a taktika is. Figyelni is kell, hogy ne fajuljon el a „játék” úgy, hogy az már átlépje a sportszerűség határait.

A versenyszellem tehát a dolgok alfája és omegája?

- Az is. Ezen felül a gyerekeket újra és újra emlékeztetjük a sikereikre. Megnézünk néhány fotót, azokról a tornákról, ahol győztünk. Erősítjük az önbizalmat, emellett visszaemlékezünk, olyan mérkőzésekre / tornákra, ahol sikeresek voltunk. Az ilyen pozitív élményekre emlékeztetjük őket, hogy erőt merítsenek, akár az éppen aktuális ellenféllel szemben is.

Egy másik téma: Mit tartasz a Coerver-féle technikai képzésről? (Izolált gyakorlás labdával, cselek gyakorlása ellenfél nélkül, lövések zavaró nélkül, a technika tökéletesítése, mely az ismétlésszámra és a minél tökéletesebb gyakorlatvégrehajtásra alapoz).

- Az ilyen jellegű technikai elemeket valamiféle körforgásos rendszerbe tesszük be és úgy szereplnek csak az edzéseinken. Pl. állomások vannak, ahol 2-3 percig gyakorolnak a gyerekek, aztán átmennek egy újabb helyre és ott gyakorolnak vagy játszanak valami mást. Ezekkel a merev, kötött gyakorlatformákkal az a baj, hogy hamar meg lehet unni őket. A gyerekeknek kihívás kell és (legyőzhető) ellenfél.

Mi a véleményed az egyéni technikai edzésekről?

- Mondjuk úgy minden „labdaérintés” számít. Természetesen Németországban is vannak különedzések, magánórák, ha úgy tetszik. Itt általában a Coerver-iskola gyakorlataiból dolgoznak az edzők és a foglalkozásokon tanulnak is valamit az odajárók. Még szerencsésebb lenne azonban, ha a srácok egyszerűen maguktól, szabadon fociznának és gyakorolnának. Például találkoznak egy-egy baráttal (mindegy milyen idős, vagy éppen hányan jönnek össze), és velük történne ez a fajta foci, zsonglírozás vagy bármiféle verseny egymás közt. Azt gondolom, ebben az esetben a gyerekek jobban élveznék, amit csinálnak, mind technikailag mind pedig taktikailag többet tanulnának vele, ráadásul ez nem is kerül semmibe és egyúttal egyfajta szociális kompetencia is fejlődik bennünk, mint minden baráti közösségben...

Christian, köszönjük a részletes válaszokat, gratulálunk a tornán elért szép sikerhez (U11 EuroCup / Oberelchingen). További jó munkát a gyerekekkel és köszönjük a beszélgetést!

A szerző megjegyzése az elhangzottakra: A mai közép-nyugat európai társadalmakban ritkábban van idejük a gyerekeknek téren, mezőn, hátsóudvaron együtt játszani úgy mint korábban, hiszen maga a társadalom és ezzel együtt a szabadidőeltöltés is átalakult. Természetesen a gyerekek az egyéni képzésükön saját maguk is dolgozhatnak, akár a fent említett Coerver-iskola gyakorlataival is. De tulajdonképpen mi is ez a Coerver-focisuli? Szemléletetésként mellékelünk a témához egy linket, az interneten persze további számos videó található ezzel kapcsolatban: http://www.youtube.com/watch?v=FhsEkhNh8eg